Bevezetés
– A lelki ajándék mibenléte, rendeltetése

A kegyelmi vagy lelki ajándékok¹ olyan képességek, amelyeket Isten a különböző szolgálatokra való megbízatással együtt ad egyháza tagjainak. Kegyelmi vagy lelki ajándékoknak neveztetnek, mert a Szentlélek által adatnak ingyen kegyelemből, emberek javára, lelki növekedésére. A lelki ajándék az önfelülmúlás szintjére emeli az egyéni természetes képességeket. A Szentlélek együttműködik az emberrel, felfokozza képességeit, miközben mások szolgálatára használja azokat.

Pál apostol felsorolja, milyen sokféle szolgálathoz adhat Isten lelki ajándékot a keresztény közösségben: Rm 12,6–8; 1Kor 12,8–10, 28; Eféz 4,11–12. Ezenkívül gyakorlatilag minden létező tevékenységhez nyerhet lelki ajándékot az ember: művészetekhez, gazdasági vagy tudományos tevékenységhez, ha ezzel mások javát és Isten dicsőségét szolgálja (1Móz 39,2–3; 2Móz 31,1–6; 1Sám 16,18; Dn 1,17; 5,11. 14; 6,3). Lelki ajándék lehet akár a bőkezű adakozás is, avagy olyan mértékű odaadás a szolgálatra, ami például Pál apostol életét jellemezte, aki kizárólag Isten ügyének szentelte magát. Isten Lelke – bármely lelki ajándékról legyen szó – úgy nyilatkozik meg, hogy „értelmet, bölcsességet, tudományt ad a kigondoláshoz és a véghezvitelhez” (2Móz 31,3–4).

Mi a kapcsolat a „Lélek ajándékai” és a „Lélek gyümölcsei” között? A Lélek gyümölcsei a Szentlélek által kifejlesztett jellemtulajdonságok, amelyek Krisztus követőjét mindinkább hasonlóvá teszik Mesteréhez (Gal 5,22). A Lélek ajándékai viszont a Szentlélek által kifejlesztett képességek, a Krisztuséhoz hasonló küldetés teljesítésére (Jn 17,18). A keresztény ember életében folyamatosan érnek a Lélek gyümölcsei, és úgyszintén folyamatosan sokasodnak a Lélek ajándékai – ideális lelki növekedés esetén. A gyümölcstermés, azaz a jellembeli növekedés függvényében adja Isten az ajándékokat. A legnagyobbak, az isteni teremtő erő megnyilatkozásai, csak magas szintű megszentelődés esetén nyerhetők el. Annak, aki ilyen erő közvetítőjévé válik, Isten erkölcsi jellemét kell tükröznie.

A lelki ajándékokra vonatkozó bibliai tanítás legfontosabb tételei a következők:

a) Isten kinek-kinek az egyéni adottságaihoz szabottan tervezi meg az „előre elkészített jó cselekedeteket” (Eféz 2,10), és ehhez adja a lelki ajándékokat. Bármilyen kicsinek is tűnik egyesek lelki ajándéka, az adott feladatot ők tudják a legjobban elvégezni, nélkülözhetetlenek a szolgálatukban, mint a test legkisebb tagjai is a maguk helyén (1Kor 12,15–17. 21–22).

b) Az egyeseknek adott lelki ajándékok tehát különbözőek, nem mindenkinek ugyanaz a lelki ajándék adatik (1Kor 12,4–6. 8–11. 29–30). Egyetlen lelki ajándékot sem lehet egyetemes érvényűvé tenni, a Szentlélekkel való közösség bizonyítékának tekinteni minden hívő esetében.

c) Mindenkor „haszonra”, mások szolgálatára, „Krisztus testének építésére” adatnak a lelki ajándékok (1Kor 12,7. 31; Eféz 4,12).

d) Krisztus gyülekezetében minden élő hitű, munkálkodó keresztény kap valamilyen lelki ajándékot, mivelhogy „egészséges” keresztény nem élhet önmagának, nem lehet tétlen (Eféz 4,7, vö. Rm 14,7; Mt 20,4–7).

e) Az ingyen kegyelmi ajándékért Istent illeti a dicsőség. A kegyelmi ajándékok nem elbizakodottá, hanem alázatossá teszik a hívő embert. Szép példája ennek Pál apostol vallomása: 1Kor 15,9–10.

f) Jézus arra tanított, hogy ne az ajándékaikról, hanem a gyümölcseikről ítéljük meg a lelkeket (Mt 7,16. 22–23). Az ajándékok tekintetében ugyanis megtévesztő hamisítványokkal találkozhatunk. Az ősellenség magasabb rendű lény, mint az ember, s bizonyos szintig akár természetfeletti csodákat is tud produkálni. Nem akarja és nem is tudja létrehozni viszont a Lélek gyümölcseit egyetlen emberben sem. Isten pedig nem adja ajándékait annak, akinek az életében nem érlelődnek a Lélek gyümölcsei. Ezért, ahol hiteles lelki ajándék van, ott a Lélek gyümölcseinek is mutatkozniuk kell. Ahol nem találhatók meg a Lélek gyümölcsei, ott hiteles lelki ajándék sincs.

 

Azonos vagy eltérő nyelveken szólás nyilatkozott meg pünkösdkor és Korinthusban?

Az írásmagyarázók többsége nem állapít meg alapvető különbséget a pünkösdkor, illetve a korinthusi gyülekezetben megnyilatkozó nyelveken szólás között. A korinthusi nyelveken szólást általában hitelesnek, Istentől valónak tekintik. Részlet egy írásmagyarázati műből: „[A korinthusi nyelveken szólást Pál] kegyelmi ajándéknak, tehát Isten akaratával megegyező, jó dolognak tartja. (…) A nyelveken szólás (…) nem a gondolatközlés szabályainak megfelelően, hanem a lelkiállapot közvetlen kifejezésével adja tudtul Istennek, amit nem lehet szavakba foglalni. Mivel ilyen természetű, egyúttal mégis nyilvános közlésről van szó, a jelenlevők közül senki sem képes felfogni az így elmondott imádságot és belekapcsolódni abba. De vitathatatlanul az Isten Lelke indítására szól [az imádkozó].”²

Bizonyos különbségek azonban szembetűnőek: „Az 1Kor 14. fejezet szövegösszefüggése és tartalma különbözik az Apostolok cselekedetei 2. fejezetétől. Pál Korinthusban a gyülekezet istentiszteleti közösségében vett részt, a pünkösdi események pedig kívülállók nagy tömegeiben zajlottak. A korinthusi gyülekezetben a glosszák minden használata magyarázatot igényelt, míg pünkösdkor voltak, akik közvetlenül megértették azt, ami elhangzott (Ap csel 2,6).”³ Korinthusban főként imádkoztak idegen, érthetetlen nyelven, mint a mai karizmatikus közösségekben is. Egy református lelkész így summázta véleményét a pünkösdi és a mai karizmatikus nyelveken szólást illetően, vele folytatott beszélgetésem során: „Az apostolok igét hirdettek érthető nyelven, a mai karizmatikus hívők imádkoznak érthetetlen nyelven. A kettő nem ugyanaz.”

A korinthusi gyülekezetben kétségtelenül másfajta nyelveken szólás jelent meg ahhoz a nyelvadományhoz képest, amely pünkösdkor nyilatkozott meg, valamint ezenkívül még Cézáreában és Efézusban is. (Cézáreában különleges jelentősége volt annak, hogy a Kornélius százados házában összegyűltek ugyanazt a nyelvadományt kapták, amit az apostolok pünkösdkor, mert ez a zsidók és a pogányok közötti válaszfal eltávolítását jelentette – Ap csel 10,47. 15–17. Valószínű az is, hogy a cézáreai, valamint az első efézusi megtérőket – Ap csel 19,1–6 – Isten misszionáriusként kívánta felhasználni, az anyanyelvükhöz képest más nyelvet vagy nyelveket beszélő környezetükben.)

A korinthusi gyülekezetben egyesek önmaguk és a jelenlévők számára érthetetlen nyelven kezdtek imádkozni, énekelni, prófétálni az istentiszteleten, akár egyszerre többen is. Vagyis olyan nyelveken szólás nyilatkozott meg a gyülekezetben, és osztotta meg a gyülekezet tagjait, amilyen a mai karizmatikus mozgalmakban is.

A mai karizmatikus keresztények az általuk gyakorolt nyelveken szólás igazolását, hitelesítését látják a Korinthusiakhoz írt első levél 14. fejezetében. Merőben más tartalma tárul fel azonban e fejezetnek, ha rátalálunk a megértés kulcsára, és ennek alkalmazásával gondoljuk át az ebben a részben foglaltakat.

 

A 14. fejezet megértésének kulcsa

Két szempont figyelembevétele jelenti a kulcsot:

• Pál apostol a 12–13. fejezetben leírtakkal készítette elő a korinthusi nyelveken szólással kapcsolatos állásfoglalását és útmutatását.
• Bölcs pedagógiai módszerrel kívánta rávezetni a korinthusi hívőket arra, hogy az általuk értékelt lelki ajándék hitelessége kétes. Nem egyszerűen elítélte és elutasította azt, amit ők nagy és szent ajándéknak tartottak, s ami lelkesítette őket, hanem vallásos hevületüket lehiggasztva, körültekintő, hitbeli átgondolásra késztette őket.

 

1. Miképpen készítette elő az apostol a 14. fejezetben foglalt mondanivalóját?

Előbb sorra vette azokat a vitás és rendezni való kérdéseket, amelyek távozása után a gyülekezetben felmerültek. Szól levele elején a pártoskodásról, a paráznaságról, a világi fórum előtti pereskedésről, majd házassági problémákkal foglalkozik, valamint a bálványáldozati hús fogyasztásának kérdésével. A továbbiakban a saját apostoli szolgálatának hitelességéről, a helyes viselkedésről és öltözködésről, s az úrvacsorával kapcsolatos visszaélésekről ír. Ezután veszi csak elő a sajátos korinthusi nyelveken szólás ügyét, amelyet a 12–14. fejezetben tárgyal. Ezt a témát fejti ki a legbővebben, ami arra mutat, hogy e jelenséget az egyik legsúlyosabb gondnak ítélte. Utána még a feltámadással kapcsolatban felmerült kételyekkel és tévtanításokkal foglalkozik.

A nyelveken szólás tárgyalását ezzel a mondattal vezeti be az apostol: „A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor 12,1) Közvetett módon utal ezzel arra, hogy megítélése szerint tudatlanság van a gyülekezetben a lelki ajándékokat illetően. Ebből következően türelemmel igyekszik helyreigazítani téves gondolataikat. Később a 14. fejezetben is visszatér a tudatlanság megállapítására, ily módon: „Atyámfiai, ne legyetek gyermekek az értelemben, hanem a gonoszságban legyetek gyermekek, az értelemben pedig érettek legyetek.” (20. vers) „Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan.” (38. vers)

A lelki ajándékok 12. fejezetben foglalt felsorolásánál az apostol nyelvek nemeiről (gené glósszón) és nyelvek magyarázásáról (erméneia glósszón) beszél. Bizonyára azért használ ilyen megkülönböztető kifejezéseket, hogy a hiteles lelki ajándékokat elkülönítse a Korinthusban megnyilatkozó nyelveken szólástól, amire vonatkozóan a lalein glósszé (nyelveket beszélni) megjelölést használja (14,2).

Törvényszerűségként szögezi le továbbá, már a 12. fejezetben, hogy a lelki ajándékok különbözőek, nem mindenkinek ugyanaz a lelki ajándék adatik. Költői kérdések sorát fogalmazza meg: „Avagy [Krisztus gyülekezetében] mindnyájuknak van-e gyógyításra való ajándéka, vagy mindnyájan szólnak-e nyelveken, vagy mindnyájan magyaráznak-e?” (30. vers)

Ugyancsak törvényként mondja ki, hogy „mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése” (7. vers). Ennek megfelelően felszólítja a gyülekezetet: „Igyekezzetek pedig a hasznosabb ajándékokra!” (31. vers)

A Korinthusiakhoz írt 1. levél legismertebb szakasza a 13. fejezet, „a szeretet himnusza”. Sokszor idézzük, magyarázzuk önmagában. A levél szövegösszefüggésében azonban ez a szakasz is a korinthusi nyelveken szólás 14. fejezetben olvasható értékelését vezeti be. Az apostol a gyülekezetben nyilvánvalóan kiütköző szeretethiányra emlékeztetve kijelenti, hogy „az angyalok nyelve”, avagy „minden titok és tudomány ismerete” is hiábavaló, semmit sem érő az igaz szeretet gyakorlása nélkül. Ezért szólít fel a 14. fejezet 1. versében a „kiváltképpen való út” követésére: „Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki ajándékokat, leginkább pedig, hogy prófétáljatok!”

A szeretet tehát elsődleges a lelki ajándékokhoz képest. A lelki ajándékok közül pedig különösképpen a prófétálás óhajtását ajánlja az apostol. Ez a nyelveknél hasznosabb ajándék a gyülekezet számára, mivel mind a gyülekezetet, mind a kívülállókat építi. A 14. fejezet későbbi szakaszában így mutat rá erre: „Ha mindnyájan prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy avatatlan, mindenektől megfeddetik, mindenektől megítéltetik, ily módon szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, és ő arcra borulva imádja Istent, hirdetvén, hogy bizonnyal Isten lakik köztetek.” (24–25. vers)

„Amikor Pál a prófétálás ajándékának használatára bátorít, nem azt állítja, hogy akármelyik keresztény egyenrangú lehetne az eredeti prófétákkal, az isteni kinyilatkozás közvetítőivel.⁴ (…) A prófétálás ajándéka itt [az 1Kor 14. fejezetben] magyarázó igehirdetés, vagyis Isten gondolatának feltárása és az élet napi harcaira való alkalmazása. (…) A prófétálás ajándékát tehát külön kell választani a prófétai hivatástól és szolgálattól. (…) [E tágabb értelemben vett prófétáknak] alá kell rendelniük magukat a Biblia tekintélyének.”⁵ A prófétálás lelki ajándéka tehát, amiről az apostol itt szól, amit kívánatosnak tart akár minden gyülekezeti tag számára, a Szentlélektől ihletett, Isten élő beszédeként hangzó bizonyságtétel, igehirdetés vagy igemagyarázás.

A bevezető gondolatokból egyértelműen kitűnik tehát, hogy az apostol fenntartással viszonyul a korinthusi hívők között megnyilatkozó nyelveken szóláshoz. Az Isten Igéjét értő, tapasztalt apostol eleve valószínűtlennek tarthatta, hogy éppen az a gyülekezet részesedne bőséggel felülről való lelki ajándékokban, ahol távozása után annyi súlyos erkölcsi probléma ütötte fel a fejét, s ahol olyan nagy hiány mutatkozik a krisztusi, testvéri szeretetben.

 

2. A „bölcs pedagógia” alkalmazása

A tévútra sodródott hívőket fokozatosan és tapintatosan igyekszik rávezetni az apostol arra, hol veszítették el a helyes irányt. Nem vitatja mindjárt minden téves nézetüket, például azt, hogy úgy vélik, „Istennek beszélnek titkos dolgokat”, vagy hogy „szépen mondanak áldást” számukra idegen nyelven. Buzdítja viszont őket arra, hogy ne a maguk építésére, hanem mások építésére törekedjenek az istentiszteleten.

Főképpen egy pontra koncentrál, ebben próbálja ismételt, következetes érveléssel belátáshoz segíteni a korinthusiakat. Ez az egy pont a következő: érthetetlen nyelv nincs, nem lehet Istentől. Ha erre vonatkozóan világosságot tud gyújtani, akkor remélhető, hogy megrendül a korinthusiak bizonyossága látásuk helyességében, ezt követően azután megnyílnak arra, hogy más vonatkozásokban is felismerjék tévedésüket.

Az apostol szavaiból arra lehet következtetni, hogy egyesek ellene voltak a nyelveken szólás jelenségének a gyülekezetben, és legszívesebben kitiltották volna az istentiszteletről (lásd „A nyelveken szólást se tiltsátok!” felszólítást a 39. versben). Az apostol azonban úgy ítélte meg, hogy azok, akiket hatalmába kerített a megtévesztés, „gyermekek az értelemben”. Attól tartott, hogy ha nyílt megrovásban részesíti őket, vagy határozott tiltással lép fel, akkor emiatt egyes őszinte, de átmenetileg varázslat, kábítás hatalmába került hívők megfontolás nélkül elutasítják a bizonyságtételét, és ezáltal még inkább belegabalyodnak a tévelygés hálójába. Pál mindenkor nagy türelmet és tapintatot tanúsított az „erőtlenek” iránt. Arra törekedett, hogy „mindenkinek mindenné legyen, hogy minden módon megtartson némelyeket” (1Kor 9,22).

Ezért inkább olyan rendszabályokat fogalmazott meg, amelyekkel kifejezett tiltás nélkül is ki lehet iktatni az istentiszteletről a zavaró jelenséget. A nyelveken szólásnak csak akkor van helye a gyülekezetben – szögezi le az apostol –, ha valaki azt „meg is magyarázza”. (Vagyis az érthetetlen nyelv elfogadhatatlan.) Továbbá ketten, legfeljebb hárman szóljanak nyelveken egy alkalommal – amennyiben van magyarázó –, és csakis egymás után szólhatnak, nem pedig egyszerre. Az asszonyok nyilvános istentiszteleti szereplését is megtiltotta, ami részint illetlennek számított az akkori társadalomban (lásd 35. vers), másrészt valószínűleg sokan kerültek közülük a lelki ajándék látszatának befolyása alá, s ennek a hatása alatt nem helyénvaló módon és mértékben játszottak szerepet a gyülekezeti istentiszteleteken. (Egyébként az apostol kimondja, hogy „Krisztusban nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” – Gal 3,28. Továbbá munkatársának nevezi Fébét vagy Priscillát – Rm 16,1. 3.)

Tanuljunk Páltól türelmet, tapintatos, szeretetteljes megközelítést! Kereken megmondani egy lelkes, nyelveken szóló hívőnek, hogy nem hiteles ajándék az, amit ő a Lélektől valónak tart, könnyen azt eredményezheti, hogy megütközve elutasítja az igei bizonyságtételt. Úgy érzi ugyanis, hogy legszentebb érzéseiben bántották meg, kétségbe vonták tapasztalatai hitelességét.

 

A 14. fejezet tartalmi elemzése

1. Az apostol fő érvei az érthetetlen nyelven szólás és imádkozás hitelesnek vélt lelki ajándékával szemben

a) 1Kor 14,7–11. 16: „Ha az élettelen hangszerek, akár fuvola, akár citera, nem adnak megkülönböztethető hangokat, mi módon ismerjük meg, amit fuvoláznak vagy citeráznak? Mert ha a trombita bizonytalan zengést tesz, kicsoda készül a harcra? Azonképpen ti is, ha érthető nyelven nem beszéltek, mi módon értik meg, amit szóltok? Csak a levegőbe fogtok beszélni. Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen. Hogyha azért nem tudom a szó értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem. (…) Ha lélekkel mondasz áldást, az ott lévő avatatlan miképpen fog a te hálaadásodra áment mondani, amikor nem tudja, mit beszélsz?”

Az apostol először arról szól, hogy az érthetetlen nyelv semmilyen építő hatást nem gyakorol másokra, nem tölti be rendeltetését, mert nem közöl semmit. Akik érthetetlen nyelven szólnak egymáshoz, azok „idegenek” maradnak egymás számára. A zenében is csak „megkülönböztethető hangokkal” lehet kifejezni valamit, és a világon meglévő „sokféle szólás közül egy sem érthetetlen”. Nem mondhatnak áment a gyülekezet tagjai és az ott jelen lévő látogatók az érthetetlen nyelven elmondott imára.

b) 1Kor 14,14–15: „Ha nyelvvel könyörgök, a lelkem könyörög, de értelmem gyümölcstelen. Hogy van hát? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is. Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is.”

Másodszor azt szögezi le az apostol, hogy önmagát sem építheti az ember érthetetlen nyelvvel, hiszen az „értelme gyümölcstelen” eközben. A korinthusi nyelveken szólók úgy vélték, hogy „lélekkel imádkoznak és énekelnek”. Az értelem kikapcsolásával érvényesülő érzelmi átélések azonban értéktelenek, gyümölcstelenek. (Sőt veszélyesek! – tehetjük hozzá, mert kaput nyithatnak az ellenségnek, hogy hatalmába kerítse az ember pszichéjét.) Csak az helyes – jelenti ki az apostol –, ha az ember „lélekkel és értelemmel”, azaz értelme és érzelmei együttes érvényesülésével, egészséges összekapcsolódásával imádkozik és énekel (vö. Mt 22,36).

c) 1Kor 14,23–25: „Azért ha az egész gyülekezet egybegyűl, és mindnyájan nyelveken szólnak, bemenvén az idegenek vagy hitetlenek, nem azt mondják-e, hogy őrjöngtök? De ha mindnyájan prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy avatatlan, az mindenektől megfeddetik, mindenektől megítéltetik. Ilyen módon szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, így arcra borulva imádja Istent, hirdetvén, hogy bizonnyal Isten lakik tibennetek.”

Az apostol harmadik érve az, hogy az eksztatikus állapotban éneklő és imádkozó kórusban különböző, érthetetlen nyelveken szóló gyülekezet a lehető legroszszabb benyomást teszi az idegenekre. A józan kívülálló „őrjöngő” tömegnek fogja látni őket. Ahelyett, hogy tiszteletteljes áhítatuk és értelmes bizonyságtevésük Isten jelenlétébe vonná őt, megbotránkozva fordul el az ilyen kegyességet gyakorló közösségtől.

 

2. Hol fejezi ki az apostol legvilágosabban és leghatározottabban a saját meggyőződését okfejtése során?

1Kor 14,19: „A gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, semmint hogy tízezer szót nyelveken.”

Jó és biztonságos, ha megmaradunk az apostol álláspontja mellett: „Inkább öt szó értelemmel, semmint tízezer szó nyelveken!”

 

3. Milyen szabályokat fogalmazott meg az apostol „az Úr rendeleteiként” a korinthusi nyelveken szólást illetően?

a) 1Kor 14,22: „A nyelvek tehát jelül vannak, nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek, a prófétálás pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek.”

b) 1Kor 14,27: „Ha valaki nyelveken szól, kettő vagy legfeljebb három legyen, mégpedig egymás után.”

c) 1Kor 14,27/b–28/a: „Egy magyarázza meg, ha pedig nincsen magyarázó, hallgasson a gyülekezetben!”

d) 1Kor 14,30–32: „Ha egy másik ott ülő vesz kijelentést, az első hallgasson. Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki vigasztalást vegyen. A prófétalelkek engednek a prófétáknak. Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.”

Ha az apostol csak a saját tapasztalata és bölcsessége alapján mondaná a fentieket, akkor is helyénvaló lenne figyelembe venni tanácsát. Ez esetben azonban az apostol határozottan kijelenti, hogy olyan szabályokat foglalt írásba, amelyek „az Úr rendeletei”.

Eszerint „az Úr rendeleteit” hágják át

– akik azt állítják, hogy a nyelvadomány „jelül van a hívőknek”, holott „a nem hívőknek adatott jelül” (általa természetfeletti hatalommal támogatta Isten az apostoli bizonyságtevést pünkösdkor),

– akik egyszerre beszélnek nyelveken,

– akik idegen, érthetetlen nyelven szólnak a gyülekezetben, „megmagyarázás” (fordítás) nélkül,

– ahol viszály vagy hangzavar támad, mert nem egyenként szólnak, versengenek egymással a „prófétálók” vagy nyelveken szólók.

 

A hiteles és a hamisított lelki ajándék

Mint előzőleg is említettük, a Biblia többszörösen figyelmeztet: az ősellenség hamis lelki ajándékokat igyekszik becsempészni a hívők közé, hogy letérítse őket Isten útjáról. Amikor magas hőfokú hitbeli buzgalom nyilatkozik meg valamely keresztény közösségben, könnyen kihasználja az alkalmat arra, hogy „világosság angyalának öltözve” megtévessze a hívőket a lelki ajándékok tekintetében. Hiteles ébredési mozgalmak összejövetelein is megjelent nemegyszer az érthetetlen nyelveken szólás és imádkozás, az erővesztés miatti földre esés, a hangos kiáltozás. John Wesley naplójából idézünk példaként egy részletet:

„Azok esetéről, akik az elmúlt összejövetelen hangosan felkiáltottak prédikáció közben: Mindegyik (azt hiszem, kivétel nélkül) teljesen egészséges ember volt; és mindaddig, amíg ilyen módon meg nem lettek érintve, soha nem volt semmiféle rohamuk. Ez mindegyikre egy pillanat alatt jött rá, minden előzetes észlelet nélkül, miközben vagy Isten Igéjére figyeltek, vagy azon gondolkoztak, amit hallottak. Abban a pillanatban leestek, elvesztették erejüket, és éles fájdalmat éreztek. Ezt különböző módon fejezték ki. Volt, aki azt mondta, hogy úgy érezte, mintha kard járná át őt; mások, mintha nagy súly nehezedne rájuk, amely a földbe akarja őket nyomni. Voltak, akik úgy érezték, mintha megfulladnának, és nem tudtak lélegzetet venni; mások úgy érezték, hogy szívük szétfeszül és megszakad; ismét mások, mintha szívük és egész belső részük darabokra akarna szakadni.”⁶

A neves amerikai ébredési prédikátort, Jonathan Edwardsot⁷ is foglalkoztatta az a jelenség, hogy a hiteles ébredési mozgalmak mellett gyakran árnyék is megjelenik, és olykor nem könnyű elválasztani egymástól, hogy mi az, ami felülről való, és mi az, ami az ellenség beavatkozása.

„Nehéz dolog egyrészt buzgón síkra szállni mindazért, ami igazán jó volt és dicséretes az újabb rendkívüli megnyilvánulásokban, és ezeknek szívből örvendezni – másrészt pedig látni minden gonoszságát és ártalmasságát annak, ami viszont rossz volt, és azt szívből ellenezni. (…) Valóban fölöttébb talányos, hogy Isten egyházában ennyi jó s ennyi rossz összevegyül. (…) Nincsen abban semmi új, hogy a hamis hit számos jellemzője éppen akkor érvényesül, midőn az igaz hit nagy megújulása megy végbe. (…) Az ördög mindig is a hamis hitnek az igazzal való észrevétlen összezavarása révén árthatott legtöbbet Krisztus ügyének és országának. Nyilvánvalóan legfőképpen ezzel az eszközzel gyűrt le minden eddigi vallási megújulást, a keresztény egyház megalakulásától fogva. Az apostoli korszak alatt és után többet ártott ezzel a kereszténység ügyének, mint a zsidók és pogányok által valamennyi üldöztetés együttvéve. (…) Alighanem így is lesz ez mindig az egyházban, valahányszor a hit észrevehetően megújul, mindaddig, míg meg nem tudjuk különböztetni az igazat a hamistól, az üdvösséges indulatokat és tapasztalásokat az ilyenek pompás utánzataitól, a számtalan káprázatos megnyilvánulástól; és gyakorta leírhatatlanul szörnyű árat fizetünk, ha ezt a megkülönböztetést elmulasztjuk.”⁸

 

 

Jegyzetek

1 A kegyelmi ajándék khariszma az eredeti szövegben. Ebből származik a „karizmatikus mozgalom” vagy „karizmatikus kereszténység” elnevezés. Ez az irányzat hangsúlyozza a lelki ajándékok jelentőségét. A kereszténységen kívüli világban is elterjedtek az ilyen kifejezések: „karizmája van”, „karizmatikus személyiség”, ami arra utal, hogy az adott személy különleges képességekkel rendelkezik.

2 Cserháti Sándor: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele. Luther Kiadó, 2008. 626–627.

3 David Prior: Pál első levele a korinthusiakhoz. Harmat Kiadó, 1995. 259.

4 Vö. 4Móz 12,6.

5 David Prior, i. m., 255–257.

6 Parókiám az egész világ. Magyarországi Metodista Egyház, Pécs, 1991. 93.

7 1703–1758.

8 Jonathan Edwards: Értekezés a vallási indulatokról. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 10–13.

A rovat további cikkei

A rovat további cikkei

A rovat további cikkei