Angolszász nyelvterületen A kereszt zsoltárának is nevezik a 22. zsoltárt. Az elnevezés arra utal, hogy a Messiás szenvedését és halálát előre jelző négy legfontosabb messiási jövendölés egyike ez a zsoltár. A további három messiási prófécia: a 69. zsoltár, Ésaiás könyve 53. fejezete (pontosabban az Ésa 52,13–53,12-ig terjedő szakasz) és Dn 9,26.

A 22. zsoltár sok konkrét mozzanatot jövendöl meg előre az eljövendő Messiás halálának körülményeit illetően, amelyek beteljesedésére az Újszövetség rámutat, illetve visszautal: Mt 27,35. 39. 43. 46; Mk 15,24. 34; Lk 23,34–35; Jn 19,24. 28. Vesztesek lennénk azonban, ha csak az Újszövetségben is hivatkozott részletekre figyelnénk. A zsoltár egészében egyedülálló, megrendítő profetikus bizonyságtétel a Messiás keresztszenvedéséről.

Olyan bepillantást enged Krisztus lelki szenvedéseinek mélységeibe, amely az Írásban is egyedülálló. Mind a négy profetikus bizonyságtételnek megvan az egyéni sajátossága: a 22. zsoltár arról a hatórás intenzív lelki-testi szenvedésről szól, amelyet Jézus a kereszten átélt, és különösképpen annak legutolsó szakaszáról. Ezt jelzi, hogy a felirat után a zsoltár kezdő sora mindjárt az a fájdalmas kiáltás, amelyet lelki szenvedései mélypontján hallatott Jézus a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (2. vers) A szenvedő Messiás ezután felhangzó panasza (3–14. vers) mintegy visszapillantás az eddig már átélt szenvedésekre, a következő, újabb gondolati egységben pedig visszatér ahhoz a ponthoz, ahonnét a szenvedő Messiás vallomása indult: Jézus végső haláltusája, utolsó percei, kimondhatatlan lelki szenvedése és hitküzdelme tárul elénk (15–23. vers). Végül egy dicsérő ének hangzik fel, amely közvetve utal a Megváltó feltámadására, felmagasztaltatására és örök dicsőségére.

Ha az evangéliumok híradásait összevetjük, nyilvánvaló lesz, hogy az utolsó három óra volt Jézus legsúlyosabb szenvedése. A természetfölötti sötétség, amely ekkor beburkolta a Golgota hegyét (Mt 27,45), mintegy külső szimbóluma volt annak, hogy a kárhozat, a „külső sötétség” (Mt 25,30) lelki gyötrelmeit élte át ekkor Jézus. Első három megszólalása a kereszten még lelkierőről tanúskodott: még mindig másokkal törődött, másokon segített (Lk 23,43; Jn 19,26). Utolsó négy felkiáltása azonban – amelyek gyors egymásutánban, mintegy csak percnyi szünetekkel követték egymást (lásd: Mt 27,46; Jn 19,28–30; Lk 23,46) – szenvedései mélypontját jelezték, és saját belső hitküzdelméről tanúskodtak.

A 22. zsoltár műfaja szerint ún. pillanatkép-prófécia. Ezekre a próféciákra az jellemző, hogy valamely korabeli eseményből, vagy valakinek az élményéből kiindulva olyan képek, gondolatok jelennek meg a Szentlélek ihletése folytán, amelyek az adott történésnél vagy személynél többről is szólnak: legtöbbször az eljövendő Messiás életét, küzdelmét, szenvedését jelzik előre. Sokszor csak egy-két ilyen jellegű felvillanás van egy hosszabb igeszakaszban. A 22. zsoltár azonban egészében pillanatkép-prófécia, végig a Messiásról is szól.

Az üldözött Dávid személye, ártatlanul szenvedése az előkép, az alap a pillanatkép-próféciához. A feliratból (1. vers) nem derül ki, hogy Dávid életének melyik szakaszában született ez a zsoltár. Dávid élete tele volt küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal, életveszéllyel. A legsúlyosabb szenvedéseket akkor élte át, amikor Saul üldözte, majd Absolon lázadása idején. A 22. zsoltárban ártatlan szenvedéséről van szó. Nincs indoka Isten elfordulásának, avagy az emberek bántalmazásának, hiszen a zsoltár szenvedő embere azzal a kérdéssel fordulhat Istenhez, hogy miért hagyta el őt. Ebből arra következtethetünk, hogy Dávid valószínűleg fiatalkorában írta ezt a zsoltárt, amikor Saul elől menekült. Többször volt olyan mélyponton ebben az időszakban, hogy úgy érezte: az emberek döbbenetes hálátlansággal támadnak ellene, elárulják őt, és mintha még Isten is elfeledkezett volna róla, mert lám, kiszolgáltatja őt ellenségeinek. Helyzete gyakran kétségbeejtőnek, teljesen reménytelennek látszott. „Alig egy lépés van köztem és a halál között” – mondta egy alkalommal (1Sám 20,3). Máskor pedig: „Mégiscsak el kell pusztulnom Saul keze által.” (1Sám 27,1)

Dávidban tehát érzései, körülményei és tapasztalatai nyomán megvolt az alapvető fogékonyság ahhoz, hogy a Szentlélek felhasználhassa őt az eljövendő Messiás szenvedéseiről szóló kinyilatkoztatás közvetítésére. A zsoltár kezdete után azonban szinte eltűnik Dávid személye, és a Messiás – lehetséges emberi szenvedéseket messze felülmúló – lelki gyötrelmeiről születik meg egy összefüggő, profetikus költemény. Péter apostol „prófétának” nevezte Dávidot pünkösdi prédikációjában (Ap csel 2,30), másutt pedig úgy fogalmaz az Írás, hogy a „Szentlélek szólt Dávid szája által” (Ap csel 1,16; Zsid 3,7; vö. Zsolt 95,7–11; Zsid 4,7). Valóban ez az egyetlen lehetséges magyarázat arra, miként születhetett meg mintegy ezer évvel Jézus földre jövetele előtt egy ilyen pontos „helyszíni tudósítás” és lélekrajz a Messiás majdani haláláról, annak körülményeiről, és átélt szenvedései mélységeiről.

A zsoltár tehát az „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” fájdalmas felkiáltással indul. A továbbiakban feltárul, hogy a Messiás miképpen éli át az Istentől való elhagyatottságot: „Távol van megtartásomtól jajgatásom szava. Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg, éjjel is, és nincs nyugodalmam.” (2/b–3. vers) Jézus néhány órát szenvedett a kereszten, mit jelenthet akkor az „éjjel-nappal” említése? Költői kifejezésmódról van szó, ami valószínűleg arra is utal, hogy iszonyúan hosszúnak tűnt a néhány órai szenvedés, mintha napokig tartott volna. Hihetetlenül hosszúnak érzi az ember a rövid időt is a kegyetlen szenvedés, a lelki gyötrelem és a szabadulásra való várakozás végletes helyzetében.

A zsoltár tanúságtétele szerint Jézus úgy élte meg az elhagyatottságot, hogy imái nem jutottak Istenhez, semmilyen válasz nem érkezett folyamatos esdeklő könyörgésére. Jézus ezt igen élesen érzékelte. A legmélyebben hívő ember sincs – még megközelítően sem – olyan állandó és szoros kapcsolatban Istennel, mint Ő volt Atyjával. Miközben járt-kelt, munkáját végezte, Ő mindig Istennel társalgott, és gondolataira, fohászaira mindig választ kapott. Elmélyült magányos imádságai idején is elnyerte a meghallgatás bizonyosságát. Ő valóban elmondhatta: „Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek.” (Jn 8,29) Olyan bizalom- és szeretetkapcsolatban élt Istennel, úgy tudott lélekben a mennyel beszélgetni, ahogyan a földi halandók közül senki sem. Ehhez képest drámai volt a változás. Szüntelen kiáltok, kiáltok, lelkem szüntelen Téged keres, hangtalanul is Hozzád kiáltok, de nincs válasz – hangzik a szenvedő Messiás panasza.

Úgy tűnik, arra utal ez, hogy Jézus szakadatlanul imádkozott a keresztre szegezetten. Egész életét ez jellemezte: amikor nem volt ilyen nyomorúságban, akkor is imádságból és hitből élt. Így fejezte ezt ki: „Én az Atya által élek.” (Jn 6,58) Iszonyatos lelki és testi szenvedései között hol kereshetett volna másutt menedéket, mint az Atyánál. És milyen rettenetes, milyen döbbenetes volt, hogy Ő éppen most elfordult Fiától. A Megváltó elutasító, ellenségesnek ható hallgatásba ütközött. Tudta, hogy a helyettesítéssel együtt jár az, hogy Isten is vád és ítélet alá helyezi, mégsem tudott mást tenni, mint hogy ennek ellenére is egyre csak Őhozzá könyörgött. De csak azt érzékelte, hogy néma az ég, kemény, mint az érc, semmi jele a szabadításnak vagy a felmentésnek, sőt még az együttérzésnek sem. E prófécia rátereli a figyelmünket arra, hogy amikor Jézus ajkán hangosan is kiszakadt immár a szívfájdalom visszatarthatatlan kiáltása – „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” –, akkor hosszú, teljes lelki erejét igénybe vevő, belső küzdelem állt már emögött. Így szól a szenvedő Messiás a 69. zsoltárban is: „Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom, szemeim elbágyadtak, várván Istenemet.” (4. vers)

Fájdalmas összehasonlítás következik ezután: „Pedig Te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol. Benned bíztak a mi atyáink, bíztak benned, és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg.” (5–6. vers) Azért született oly sok hála és dicsérő ének Izráelben, mert az atyák, a hitbeli elődök mindig azt tapasztalták, hogy Isten meghallgatta imájukat és megszabadította őket. Kiáltó ellentéte ennek az, amit a szenvedő Messiás átél: „De én féreg vagyok s nem férfiú, emberek csúfja és a nép utálata. Akik engem látnak, mind gúnyolódnak rajtam, félrehúzzák ajkukat és fejüket hajtogatják: »Az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!«” (7–9. vers) A régi hívők, akiket Isten meghallgatott, nem voltak tökéletesek, de amikor megalázva magukat, igaz bűnbánattal Istenhez kiáltottak, minden esetben kegyelmes választ kaptak. A régiek hite, reménysége egyszer sem szégyenült meg. Jézus azonban, aki a legártatlanabb és legtisztább volt, aki tökéletesen Istennel járt, nem kapott választ. Kimondhatatlanul nehéz volt ezt hitben feldolgozni, még akkor is, ha előre tudta, mit jelent az önként vállalt helyettesítés.

Akinek még sohasem kellett szégyenkeznie egyetlen tette miatt sem, most egyszerre „a bűnösök közé számláltatott” (Ésa 53,12). Gondoljunk arra, milyen szuggesztív ereje van annak, amikor valakit mindenki vád alá helyez. A farizeusoknak, írástudóknak és főpapoknak sikerült áthangolniuk a tömeget, amely végül elhitte, hogy Jézus a legnagyobb hitető, ámító és istenkáromló, aki ezért méltó a halálra. Végül mindnyájan kárhoztatták Őt, amint Ésaiás próféciája is mondja: „Utált és emberektől elhagyott volt… mint akitől orcánkat elfordítjuk, utált volt.” (53,3)

A Sátán által felhergelt tömeg éppen azt hánytorgatta, ami a szenvedő Messiásnak a legnagyobb szívfájdalom volt, ezt a sebet tépték, ezzel kínozták. Azt mondogatták gúnyosan, hogy lám, Isten nem igazolja az állítólagos Szentet és Messiást. Nem siet segítségére, meg sem szólal, pedig úgymond „gyönyörködött benne”. Nagy igazságot mondott ki ezzel a gúnyolódó tömeg, akaratlanul is. Egyedül csak a Messiásra illett rá maradéktalanul ez a megállapítás. Ezzel idézték a Jézus Messiás voltát igazoló próféciát is, amely szerint az eljövendő Messiás hitvallása így hangzik: „Ímé jövök, a könyvtekercsben írva van felőlem. Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40,8–9) Jézus gyakran szólt arról, hogy mennyire szent számára az Atya akarata. Életét nem lehetett volna jobban, tömörebben jellemezni, mint ezzel a két szóval, hogy Ő „gyönyörködött Istenben”. Hozzá hasonlóan Istent szerető, istenfélő ember nem járt a földön. De ha ez így van, akkor hát szabadítsa meg Őt! A tömeget hergelő vezetők is érzékelték a kiáltó ellentmondást, és kegyetlenül sebző gúnyolódásuk célpontjává tették.

A Messiás valóban úgy szenvedett a kereszten, hogy „senkije sem volt” (Dán 9,26). „Hiába várt részvétre és vigasztalókra, nem talált” (Zsolt 69,21), sem a földi emberek között, sem Isten és a mennyei világ részéről, noha lelke sóvárgott erre. Luther Márton írja: „Az ember nem tudja megérteni, mit jelent elhagyva lenni Istentől… Csak akkor tudjuk megérteni, mit jelent Istentől elhagyatva lenni, ha tudjuk, ki az Isten. Isten pedig: Élet, Világosság, Igazság, Bölcsesség, Igazságosság, Jóság, Hatalom, Öröm, Békesség, Boldogság és Minden Jó… Krisztus a saját szemében is hasonló volt az elhagyott, elátkozott bűnöshöz, istenkáromlóhoz és elátkozotthoz, még ha bűn és vétek nem is volt benne. Hiszen nem játék, nem tréfa, nem szélhámosság, ha azt mondja: »elhagytál engem«. Valóban elhagyatott volt minden dologban, ahogyan elhagyatik a bűnös…”[1]

Ezután ismét a Messiás imája hangzik fel a zsoltárban: „Mert Te hoztál ki engem anyám méhéből, Te biztattál anyám emlőjén. Születésemtől fogva a Te gondod voltam, anyám méhétől fogva Te voltál Istenem.” Jézus mindenki másnál inkább mondhatta ezt az Atyának: „Te voltál Istenem.” Atyja tisztelt és szeretett volt számára, állandó Társa, Barátja volt. Mintegy zárójelben felhívhatjuk a figyelmet e szépséges költői kifejezésre: „Te hoztál ki engem anyám méhéből, Te biztattál anyám emlőjén.” A 139. zsoltárban hasonló költői kifejezéssel találkozunk: „Te takargattál engem anyám méhében.” Minden emberre is vonatkoznak ezek a megfogalmazások. Felfoghatatlan, csodálatos valóság, hogy Isten már az ember „alaktalan testét” is szemmel tartja, amint az anyaméhben formálódik (Zsolt 139,15–16), és többé nem veszi le róla a szemét, hacsak az ember tudatosan és véglegesen hátat nem fordít Neki.

A Messiás imája sikolyszerű segélykiáltásba torkollik: „Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen!” (12. vers) Lehet-e ennél egyszerűbben, ugyanakkor tökéletesebben szavakba önteni az emberi szív esdeklő könyörgését a nyomorúság idején? Jól érzékelhető az az ellentét, ami e rövid, de hallatlan erejű felkiáltásban feszül: az a valaki, aki segíthetne nagyon messze, elérhetetlenül messze van, mintha egyre csak távolodna, a nyomorúság pedig közel van, igen közel, annyira, hogy máris megöl, elpusztít! Amikor az ember nagyon szenved, annak a közelségére vágyik, azt szólítja, aki a legközelebb áll hozzá: ki az édesanyját, ki a házastársát, ki Istent. Jézus valóban magányos volt földi életében, mert senki nem értette igazán azt a felelősséget, amelyet hordozott, és a lelki küzdelmeket, amelyeket meg kellett vívnia. Egyedül Isten ismerte belső világát és lelki harcait, Ő volt a legközelebbi „hozzátartozója”. Hozzá kiáltott tehát. A 69. zsoltárban is így eseng a szenvedő Messiás: „Légy közel az én lelkemhez… Te tudod az én gyalázatomat és szégyenemet.” (19–20. vers)

Szemléletes hasonlat következik ezután, amely érzékelteti, hogyan élte meg Jézus mindazt a kegyetlenséget, durvaságot és borzalmat, ami testileg-lelkileg körülvette elfogatása pillanatától haláláig: „Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó és ordító oroszlán… Ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott.” (13–14. és 17. vers) Az utolsó szavak egyértelművé teszik, hogy a bikák, az oroszlán és a vad kutyák egyaránt a gonoszságtól megszállt embereket, Jézus szenvedéstörténetének sötét emberi szereplőit jelképezik. A hármas hasonlat különleges kifejezőerővel tárja fel előttünk, hogy a hozzánk, emberekhez hasonlóvá lett, de tisztaságát és érzékenységét megőrző isteni Megváltót miként zárta körül a rá zúduló aljasság és kegyetlenség, amelyeknek – önkéntes áldozatvállalása folytán – teljesen kiszolgáltatott volt.

A 22. szoltárral sok vonatkozásban párhuzamos 69. zsoltárban is egy hármas hasonlat jellemzi a szenvedő Messiás végletesen szorongatott helyzetét. A félelem és az iszonyat itt is olyan mértékű, hogy lelke már-már elalél, és a halál kapujához közelít: „A vizek lelkemig hatottak, mély sárba estem, ahol meg nem állhatok, feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem.” (2–3. vers)

A 22. zsoltár további sorainál szinte az ember lélegzete is eláll, mert az emberfeletti lelki szenvedés páratlanul kifejező leírása következik: „Mint a víz kiöntettem, csontjaim mind széthullottak, szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz le engem.” (15–16. vers) Bizonyára a keresztre feszítés pozíciójára utal itt az ige: minden kimegy a helyéből, a csontok rendellenes helyzetbe kerülnek, az egész ember mintegy „kiterített” állapotban függ a kereszten. Tehetetlen és kiszolgáltatott, mint a „kiöntött víz”. A keresztre feszítetteket iszonyatos szomjúság kínozta. Erre utal az a részlet, hogy a szenvedő Messiás nyelve érzéketlen, érdes „cserépként tapad az ínyéhez”. Emlékezzünk Jézus „szomjúhozom” kiáltására a kereszten (Jn 19,28). A halálhoz közelítő lélek lelki és fizikai szenvedései a tetőpontra jutnak itt. Egyszerűség, drámaiság, hallatlan mélység – így jellemezhetjük ezt az egész zsoltár csúcspontját is jelentő szakaszt. Egyértelművé teszik ezek a sorok, hogy Jézus halálát a lelki szenvedések okozták, ezek hozták előbbre a véget, amint erről az evangéliumok híradása is tudósít (Jn 19,31–33; Márk 15,43–45). „Szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között” – hangzik a Messiás megrendítő vallomása. Hasonlóképpen szól a 69. zsoltárban is: „A gyalázat megtörte szívemet.” (21. vers)

„A halál porába fektetsz le engem” részlet az egész Szentírással összhangban arra utal, hogy a halál az élet és a személyiség valóságos megszűnése, mintegy a kialvása. Nincs szó különálló, a személyiséget hordozó és a halálban különváló lélekről. „Engem”, a személyiségemet a „halál porába fektetsz” – mondja a Messiás. A bűneset után is így hangzott az ítélet a vétkes ember felett: „Por vagy te, és ismét porrá leszel.” (1Móz 3,19/b) A halál azt jelenti, hogy egész lényével, személyiségével a halál porába fekszik le az ember. Emberi tapasztalás és lehetőség szerint minden megszűnt, eltűnt az egyedülálló emberi lény, csak por marad belőle. A 30. zsoltárban ezért kéri Istentől élete megtartását Dávid ezzel az érveléssel: „Dicsér-e Téged a por, hirdeti-e igazságodat?” (10. vers) A Biblia kinyilatkoztatása a halál mibenlétéről egyértelmű, és a halál a Messiás esetében is ugyanaz, mint az embernél.

„Mert ebek vettek körül engem. A gonoszok serege körülfogott, átlyukasztották kezeimet és lábaimat” – szól halála külső körülményeiről a Messiás. Homályos és sokat vitatott az „átlyukasztották”-nak fordított héber kifejezés. Kétségtelen, hogy többes szám harmadik személyű igealak semmiképpen nem lehet az itt található k^e’ari szó. Mivel Ésa 38,13-ban „mint az oroszlán” jelentéssel szerepel ugyanez a mássalhangzó- és magánhangzó-állomány,[2] egyes magyarázók arra következtettek, hogy Zsolt 22,17-ben is valami egészen másról van szó, mint átlyukasztásról, illetve hogy az előző hármas állathasonlatban már szereplő oroszlánról van szó itt ismét valamiképpen. A probléma azonban nem oldódik meg így, mert ezzel a fordítással nem jön ki értelmes mondat. Az átlyukasztották fordítás egyébként három ókori fordításra épül: a Septuaginta, a Vulgata és a szír fordítás adja így vissza a vitatott kifejezés jelentését. Az a magyarázat a legkézenfekvőbb, hogy az ókori fordítók, elsősorban a Septuaginta fordítói, ismerhettek egy k’r igegyököt, aminek átlyukasztani volt a jelentése. A Koehler–Baumgartner-szótár is azt feltételezi, hogy a Zsolt 22,17-ben szereplő k^e’ari szó a k’r igegyökből származik, amely azonban sehol másutt nem szerepel az Ószövetségben. Ugyanez a szótár arra is utal, hogy létezik egy hasonló gyök, a krh, amelynek jelentése: kivájni, kiásni, üregessé tenni.[3] Lehet, hogy a k’r gyök az ősibb, később pedig inkább a krh igegyök lett használatos. A k^e’ari tehát minden bizonnyal igealak, egyes szám első személyű suffixummal. A szöveg eredetileg így hangozhatott: „Átlyukasztottak (kivájtak) engem, kezeimet és lábaimat.”

Luther Márton a következő megjegyzést tette e fordítási problémával kapcsolatban: „A zsidók csökönyösen kitartanak amellett, hogy nem lehet így olvasni: »átfúrták«, hanem: »mint valami oroszlán«. Külsőleg a grammatika szerint erősen az a látszat, hogy nekik van igazuk… [De] miután tény, hogy Krisztus kezét és lábát átfúrták a kereszten, és az is tény, hogy ez a zsoltár ráillik Krisztusra, hiszen tartalma csodálatosan megegyezik vele és a grammatika sem mond neki ellent szigorúan, azért vita és aggodalom nélkül olvassuk így: átfúrták. Különben is, mi értelme lenne ennek: a gonoszok csapata körülvett engem, mint valami oroszlán, kezeimet és lábaimat?”[4]

„Megszámlálhatnám minden csontomat.” Valószínűleg utalás ez a keresztre feszített test sajátos helyzetére, közszemlére kitett voltára. „Ők pedig csak néznek és bámulnak rám.” Egyrészt szó szerint értendő ez a megjegyzés: Jézus keresztjét bámészkodó tömeg veszi körül. Másrészt viszont a keresztet akkor és azóta is körülvevő értetlenségről van szó. Jézust profán és érzéketlen módon bámulják, és eközben fogalmuk sincs, mi történik ténylegesen. A bámész tömeg nem tudja, hogy értük, értünk emberekért szenved a Messiás. A legkülönbek, Jézus tanítványai is zavarodottak, kétségbeesettek. A kereszten függő Megváltó érzékelhette, hogy éppen most alszik ki a hitük. Most rendül meg alapjaiban a bizalmuk abban, hogy valóban Ő volt a Messiás, hiszen ellenségei végül is azt tehetnek vele, amit akarnak. Igaz, hogy Mesterük csodálatos dolgokat cselekedett, de most itt van tehetetlen emberként, rászegezve a keresztre, Isten pedig nem siet a segítségére, választ sem ad kiáltására. A tömeg sátáni őrjöngéssel skandálja: „Bízott az Istenben, akkor hát mentse meg, igazolja őt, ha akarja!” Ha valóban Jézus a Messiás, akinek állította magát, akkor Istennek most hitelesítenie kellene Őt szabadításával. De mégiscsak csaló, mert lám, Isten nem szólal meg. Tompák, értetlenek és érzéketlenek mindnyájan, holott a felfoghatatlan áldozatot, a helyettes áldozatot éppen őértük hozza a Megváltó. Senki sem tudja, hogy az Atya azért hallgat, mert helyettesüknek, a Messiásnak a külső sötétség, a kárhozat félelmét kell átélnie őmiattuk.

Ha a sok merev, színpadias kálváriaképre gondolunk, amelyeket évszázadok során festettek, továbbá arra, hogy milyen felszínes, érzelgős, üres vallási kultuszt csináltak emberek Jézus kereszthalálából, akkor azt mondhatjuk, hogy keresztények tömegei ma is mintegy csak „bámulják” Jézus kereszthalálát, de egyáltalán nem értik. Sőt, saját magunkat is ebbe a tömegbe sorolhatjuk, mert mindegyikünk esetében van híja annak, hogy igazán értsük és megbecsüljük a Megváltó áldozatát. A kereszten függő Jézus lelki gyötrelmét kétségtelenül fokozta az aggodalom, hogy lesz-e egyáltalán valaki, aki érteni és értékelni fogja majd „kimondhatatlan” (2Kor 9,15) áldozatát. Megment-e, megszabadít-e vajon valakit is végtelen szenvedése, önfeláldozása?

„Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.” János apostol hivatkozik ennek az igének a beteljesedésére evangéliumában: „A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vették ruháit és négy részre osztották, egy részt minden vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig egybevarrott volt, felültől aljáig. Mondták azért egymásnak: »Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen.« Hogy beteljesedjék az Írás, amely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelték.” (19,23–24) A pillanat valóban döbbenetes. Szó szerint beteljesül egy ezer évvel korábban megjövendölt esemény. Az embernek meg kell hajolnia Isten felfoghatatlan bölcsessége és hatalma előtt. Úgy tűnik, Isten konkrét azonosító jelet akart adni az Őbenne hívőknek. Hasonló konkrét, kézzelfogható azonosító jel volt a „nőstény szamár és csikója” is Jézus jeruzsálemi bevonulásakor (lásd 1Móz 49,10–11; Zak 9,9), majd pedig temetésének sajátos körülményei (Ésa 53,9/a).

A legvégső ponton – amikor már-már a „halál porába” hanyatlik – ismét megszólal a szenvedő Messiás: „De Te, Uram, ne légy messze tőlem, én erősségem, siess segítségemre, szabadítsd meg lelkemet a kardtól, az én egyetlenemet a kutyák körmeitől! Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem.” Visszatér megint a hármas állathasonlat, de egy jelentőségteljes különbséggel. Előzőleg még csak körülfogták a vadállatok a Messiást, és feltátották rá a szájukat, most viszont már „a bivalyok szarvai között, az oroszlán torkában és a kutyák körmei között” van. Szinte befejezett a tragédia, de az utolsó pillanatban is, amikor már-már elnyeli a halál, a Messiás még ekkor is, még mindig kiált ahhoz az Istenhez, aki – a látható realitás szerint – ellenségesen elfordult tőle. Bizalmát még mindig nem adja fel, még mindig kitart hitküzdelmében, sőt most, a halál torkában jut ez a küzdelem a tetőpontra.

Mély értelme van a „de” szónak[5] a 20. vers elején, mert a megsemmisíthetetlen hit szava szólal meg itt, amely az összes látszat és tényszerűség ellenére sem gyengül, hanem inkább erősödik. Hogy mennyire erről a feladhatatlan hitküzdelemről van szó, azt megerősíti a 69. zsoltárban is megtalálható párhuzam. A „de” szónak itt a „pedig” szó felel meg. A szenvedő Messiás az ég némasága ellenére is, a halál torkában is, még mindig a „hűséges” Istenhez kiált, aki lehetetlen, hogy örökre elhagyja, lehetetlen, hogy ne könyörüljön végül, lehetetlen, hogy ne mentse ki akár a halál hatalmából is: „Ó Isten, a Te kegyelmed sokaságához képest hallgass meg engem a Te megszabadító hűségeddel! Ments ki engem az iszapból, hogy el ne süllyedjek, hadd szabaduljak meg gyűlölőimtől és a feneketlen vizekből. Hogy el ne borítson a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény, és a veremnek szája be ne záruljon felettem! Hallgass meg engem, Uram, mert jó a Te kegyelmességed! Irgalmasságod sokasága szerint tekints rám, ne rejtsd el orcádat szolgádtól, mert szorongattatom nagyon! Siess, hallgass meg engem!” (15–18. vers)

A „szabadítsd meg az én egyetlenemet” (Zsolt 22,21) részlet külön magyarázatot igényel. A Károlyi-fordítás szerinti szöveg nem érthető igazán. Jobb lenne így fordítani: „szabadítsd meg az én egyetlen életemet”. A Károlyinál „egyetlenem”-nek fordított sajátos héber kifejezés, a jáhid (jelentése: egyetlen, egyedüli) melléknév nőnemű alakja a j^ehidá. Itt főnévként szerepel, és egyes szám első személyű suffixummal az ember egyetlen életét jelöli. A Koehler–Baumgartner-lexikon így adja vissza a kifejezés jelentését: „meine Einzige = meine Seele; my only one = my soul, life”. A 22. zsoltár 21. versén kívül Zsolt 35,17-ben is találkozunk ugyanezzel a kifejezéssel: „Ó, Uram, meddig nézed, szabadítsd meg lelkemet tombolásaiktól, az oroszlánkölyköktől az én egyetlenemet!” Az Ökumenikus Biblia-fordító Bizottság által készített új Biblia-fordítás (1975) így adja vissza ezeket az igéket: „Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!… Uram, meddig nézed el ezt? Ments meg engem az ordítozóktól, életemet az oroszlánoktól.” Pálfy Miklós magyarázó megjegyzést fűz Zsolt 22,11-hez: „(A zsoltáros) tudja, hogy… Isten közelsége és kézzelfogható segítsége nélkül »egyetlenét«, azaz az életét is elveszítené.”[6]

Zsolt 22,21 tehát arra utal, hogy a szenvedő Messiás valóságosan átélte, milyen félelmetes szembenézni az egyetlen élet elvesztésének lehetőségével. Mindkét zsoltárigében megfigyelhető, hogy a párhuzamos gondolatritmusban egymáshoz illeszkedő két mondatban a lélek (nefes) szó váltófogalma a j^ehidá. (Az egyetlen szó nőnemű végzettel szerepel, mivelhogy a lelkem szó is nőnemű.) Mindkét ige könyörgés Isten szabadításáért életveszélyben, a végsőkig való szorongattatásban. Különleges kifejező erővel tanúskodik a j^ehidá szónak ez a speciális alkalmazása arról, hogy az élet egyetlen lehetőség az egyén számára, aki csak addig egzisztál, míg az élet tart.

Ez a felkiáltás tehát – „szabadítsd meg az én egyetlen életemet!” – Jézus kereszten hallatott legutolsó szavát előzi meg: „Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk 23,46) Jézus – teremtő isteni személyként – valóban tudta, mi az élet és mi a halál, ezt tudva nézett szembe a „soha többé nem lenni” borzalmával. Tudta, hogy ha utolsó öntudatos pillanataiban nem él azzal a lehetőséggel, hogy isteni életét, teremtő hatalmát magához vegye, akkor az abszolút semmi következik, „a föld gyomrába kerül” (Mt 12,40). Számára vége az életnek, hacsak az Atya, aki most elfordult tőle, aki kitartó, esdeklő könyörgésére mindeddig nem válaszolt, életre nem kelti őt újra. Mekkora hitre volt szüksége Jézusnak az Atya abszolút igazságosságát, a látszat ellenére is létező, változhatatlan szeretetét, és a megváltási terv, a helyettes áldozat győzelmét illetően ahhoz, hogy életét tudatos döntéssel le tudja tenni Atyja kezébe!

Pál apostol így fogalmaz: „Ő önmagát adta áldozatul.” Jézus valóban letette az életét. Csak Ő tudta megtenni ezt, mivelhogy rendelkezett az életével (vö. Jn 5,26; 10,17–18). Hatalmában állt, hogy saját isteni életét magához vegye, azonban kiszolgáltatta magát a halálnak. Atyjához kiáltott csak, hogy helyettes áldozata teljesítése után adja vissza az életét. Jézus valóban engedelmes volt Atyja iránt és a megváltási terv iránt, amelyben Atyjával megegyezett: „Engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2,8)

A drámai tömörség továbbra is jellemző a zsoltárra. Nem esik szó arról, hogy érkezett-e válasz a Messiás utolsó, megindító könyörgésére, de hirtelen felhangzik a dicséret: „Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak, és dicsérjelek Téged a gyülekezetben! Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt, Jákób minden ivadéka, dicsőítsétek Őt, és féljétek Őt, Izráel minden magzata! Mert nem veti meg, nem utálja meg a szegénynek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, mikor kiált hozzá, meghallgatja.” Átfogó, mindenkit magában foglaló és mindenkit magával ragadó dicséret ez. Közvetve bele van rejtve a Messiás feltámadására való utalás. A dicséret arról szól, hogy Isten igazságossága, könyörgést meghallgató hűsége örök és biztos törvény, amelynek ez esetben is érvényesülnie kell.

A zsoltár további szakasza így hangzik: „Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik Őt. Esznek a nyomorultak és megelégszenek, dicsérik az Urat, akik Őt keresik. Éljen szívetek örökké! Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagjai mind, őelőtte hajtanak térdet, akik a porba hullnak, és aki életben nem tarthatja lelkét.” (26–30. vers) Az ószövetségi választott nép nem fáradozott komolyan a pogányokért. A Messiás halála nyomán mégis a föld minden részéről megtérnek az Úrhoz. A róla szóló evangélium kihat az egész világra, szegények és gazdagok egyaránt leborulnak előtte.

A 30. vers pontos fordítása lényeges kérdés. Károlyi Gáspár eredeti fordításában, a vizsolyi Bibliában ez a vers így olvasható: „Esznek és imádják Őt a földnek minden kövéri, térdet hajtanak Őelőtte mindenek, kik a porban feküsznek és nyomorultul élnek.” A revideált szövegű Károlyi-fordítású Bibliában így található: „Esznek és leborulnak a föld gazdagjai mind, Őelőtte hajtanak térdet, akik a porba hullanak és aki életben nem tarthatja lelkét.” Pálfy Miklós fordítása: „Esznek és leborulnak a föld minden hatalmasai, térdet hajtanak előtte mind a porba szállók, és aki lelkét nem tudja életben tartani.” Az 1973-as kiadású új katolikus fordítás szerint: „Csak őelőtte borul le a földnek minden hatalmassága, előtte hajolnak meg mind, akik a porba visszatérnek.” Az Ökumenikus Tanács Biblia-fordító Bizottsága által készített új fordításban: „Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.”

Pálfy Miklós az alábbi megjegyzést fűzi a 30. vershez: „Nem meglepő, hogy ennek a himnuszszerű résznek az utolsó szakasza (28–32.) eschatologikus jellegű. Az Ótestamentum hite szerint Isten a világ Ura, a Sionon trónoló Isten a világ Teremtője. Ezért kell térdet hajtania előtte minden népnek. Még a halottak (30/b–c) is csatlakoznak ehhez a »nagy gyülekezethez«, ami annál meglepőbb, mert egyébként az Ótestamentum szerint a halottaknak nincs kapcsolatuk Istennel, és nem dicsérhetik az Urat (Zsolt 6,6; 88,11–13). Itt megszűnik ez a korlát is, »a porba szállók is« (Dán 12,2) részt vesznek az Istent dicsőítő himnuszokban.”[7]

A valóságban nincs itt semmilyen „meglepő” ellentmondás. Teljességgel kizárt, hogy a halottak istentiszteletéről lenne szó, figyelembe véve az Ó- és Újszövetség egységes tanítását a halottak öntudatlan állapotáról. Inkább arra lehet gondolni – mivelhogy ténylegesen eszka­to­lógiai távlatú kijelentésről van szó, amint ezt Pálfy Miklós is megállapítja –, hogy az utolsó ítélet nyomán még Isten ellenségei is, a kárhozatra ítéltek is meghajolnak majd Isten előtt, a vitathatatlan tényekkel szembesülve elismerni kényszerülnek igazságát. Erre utal a megváltottak éneke is Jel 15,3–4-ben: „Nagyok és csodálatosak a Te dolgaid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a Te utaid, ó szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram, és ki ne dicsőítené a Te nevedet? Mert csak egyedül vagy szent. Mert eljönnek mind a pogányok [helyesebben: népek], és lehajolnak előtted, mert a Te ítéleteid nyilvánvalókká lettek.” A tények erejénél fogva azok is elismerik majd Isten igazságosságát és a rájuk vonatkozó ítélet jogosságát, akiket a „második halál” ítélete sújt. Jézus szava szerint ebben a halálban „mind a test, mind a lélek [psyché]” örökre elvész (Mt 10,28). Akiket a „második halál” ítélete sújt, azok „nem tarthatják életben lelküket”. A megváltás műve szomorú mozzanatára utal tehát a 30. vers, amely azonban Isten tökéletes igazságosságát bizonyítja majd.

Jézusnak oly nevet ajándékoz Isten, „amely minden név fölött való”. Jézus nevére „minden térd meghajol mennyen és földön” (Fil 2,9–10). Nemzedékről nemzedékre hangzanak, sohasem hallgatnak el a dicséret szavai azért, amit a Megváltó cselekedett: „Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak, eljönnek és hirdetik a fiak az ő igazságát az őutána való népnek, hogy ezt cselekedte.”

 

 

Jegyzetek

[1] Idézi Pálfy Miklós: A Zsoltárok könyve. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1964. 46.

[2] Ari oroszlánt jelent, amihez a k^e hasonlító prepozíció társul.

[3] Aushöhlen, graben hallow, dig a krh igegyök megadott jelentése a Koehler–Baumgartner-szótárban.

[4] Idézi Pálfy Miklós, i. m., 49–50.

[5] Károlyi Gáspár nagyon jó érzékkel fordította „de”-nek itt a vav consecutivumot. Kár, hogy az újabb fordítások nem követték ebben, nem éreztek rá arra, hogy a szövegösszefüggés, a zsoltár által nyomon követett lelki küzdelem megértése ezt kívánja. (Az 1975-ben kiadott ún. ökumenikus Biblia szövegében ez olvasható: „Ó, Uram, ne légy távol!”)

[6] I. m., 51.

[7] I. m., 52.

A rovat további cikkei

A rovat további cikkei

A rovat további cikkei