A Pál apostol életelvét összefoglaló és írásunk címét adó igeszakasz (1Kor 9,16–22) zárógondolata ugyancsak fontos utalást hordoz témánk szempontjából: „A törvény nélkül valóknak törvény nélkülivé – más szóval: görögnek göröggé – lettem, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében.”
E kijelentés egyrészt – amint az eddigiekben fejtegettük – megmutatja Pál teljes belehelyezkedését a görögök nézőpontjába. Másrészt viszont teljesen egyértelmű hitvallás az apostol eszmei – ha úgy tetszik: kulturális – hovatartozásáról is: az Isten törvénye nem csupán az erkölcsi parancsolatokat, hanem tágabb értelemben Isten teljes kinyilatkoztatását is magában foglalja a bibliai nyelvhasználatban. Ez Pál idején alapvetően az ószövetségi iratgyűjteményt jelentette.
Ugyanakkor jelentősége van az Isten és Krisztus törvénye közötti leheletfinom megkülönböztetésnek is. Az apostol ezzel arra utalt, hogy ő az Isten törvényének Jézus tanításában és életében való megnyilatkozását képviseli, nem pedig a farizeus kortársak torz gyakorlatát, ami miatt Isten neve káromoltatik a pogányok között.1 Mindez csodálatosan összecseng Ézsaiás messiási próféciájával: „Íme az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam őbelé, törvény beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására.”2
Ennek a lelkületnek volt a sajátja az, hogy Pál „nem rontott ajtóstól a házba”, nem akarta azonnal tövig rombolni a görögök elképzeléseit. Először a megváltás eszméjét és Krisztusban teljesült valóságát kívánta eléjük tárni, megtűrve számos, a szent iratoktól idegen szellemi faragványt. Tette mindezt a későbbi teljes kitisztázódás reményében.3 Lényegre törően mutat rá e kettősségre neves irodalomtörténészünk Pálra vonatkozó összegzése: „Görögországi és római missziós útjain a kereszténységet meghonosította az antik kultúra területein, szent nyelvévé a görögöt tette meg, és ezzel az új hitet hozzákapcsolta a késő antik kultúrához, hogy annak romba döntője és egyúttal örökre konzerválója legyen.”4
Hol határolhatók be azok az antik eszmék, amelyek az evangéliummal történt vegyülés miatt mintegy „örökre konzerválódtak”? Nem véthetjük el a dolgot, ha ezeket a platonizmus tájékán keressük, minthogy „Platón a filozófia és a filozófia Platón”; valamint „az európai gondolkodástörténet Platónhoz írt lábjegyzetek sorozata”.5 Ezen túlmenően a platonizmusnak és a Szentírásnak számos hasonló kérdésköre van. Azonban a platonizmus jelentős része nem az örömhírrel való keveredés révén hat a mai napig is, hanem azért, mert egyszerűen igaz. Olyan tudományos igazságokat illetve ezek csíráit foglalja magában, melyek deduktív vagy induktív úton igazolhatók, vagyis hatásuk a bizonyíthatóságukon alapul. A logikától és matematikától kezdve a pszichológián és szociológián keresztül a kémiával és atomfizikával bezárólag számos modern gyakorlati tudományág ered Platón bölcseletéből. Ezek tehát nem a vallás, hanem a tudomány terén találták meg kifutásukat.
Létezik viszont a platonizmusnak egy másik jellegzetes, fennmaradt tényezője is: a Platón által didaktikai célból bevezetett módszer az elvont igazságok megértetésére: a képiessé tétel és a közismert dolgokkal való párhuzamba állítás. Jézus is élt ezzel az eszközzel példázataiban, amelyekben a természet szépségeit és a mezőgazdasági folyamatokat idézte hallgatói elé. Platón a görög mitológiából és a püthagoreus hagyományból, illetve az abba átmentett keleti misztériumvallásokból merítette képeit. Jellemző, hogy Platón ezeket az érdektelenség és a feledés temetőjéből támasztotta fel, így bizonyos szempontból tragikomikusnak nevezhető, hogy jelentős részben éppen ezek a már Platón korában is elévült mitikus elemek konzerválódtak az evangéliummal való vegyülés, valamint a rossz áthallásoknak az ókeresztény kortól kezdődő vallási dogmákká teologizálása révén.
Mindezek kapcsán hozzáfűzhetjük, hogy nemcsak a Biblia, de a platonizmus is megsínylette ezt a vegyülést. Bizonyára magát Platónt sem töltené el örömmel, hogy például az általa elgondolt lélek, amely ismeretelmélete nélkülözhetetlen és aprólékosan megtervezett elemeként a változó sokaság és a változatlan formák világa között közvetített, az európai vallásos gondolkodásban a túlvilágról visszajáró, „lepedős kísértetté” züllött.
A fájdalmasabb torzulást azonban a bibliai eszme szenvedte el az evangélium és az antikvitás közötti rossz áthallások elterjedésével. Ennek nyomán lett az élő lélekből anyagtalan lélekszubsztancia; az Isten által csodálatos szerkezetként megteremtett emberi testből a lélek börtöne; a halálból mint „utolsó ellenség”-ből6 az élet kiteljesedésének kapuja; a feltámadás reménységéből a lélek halhatatlansága; a halál alvásából a lélek test nélküli aktivitása; az utolsó ítéletből halál utáni azonnali ítélet; a kárhozat általi végső megsemmisülésből örök szenvedés; az Isten országából misztikus túlvilág; az újjáteremtett Földből a lelkek mennyországa; az Isten titkából7 mint az Őt a hálátlan ember megmentésére indító felfoghatatlan szeretetből jobb esetben a teremtés technikai részleteire vonatkozó titokfejtés, rosszabb esetben babonákkal teljes misztérium; Jézusnak a megváltás jogán végzett, Isten és ember közötti egyedüli közbenjárásából közbenjáró szentek serege… – a sort sokáig lehetne folytatni.
Az örömhír átadása érdekében tett apostoli gesztus, a hallgatóság gondolatvilágára szabott megközelítés tehát óhatatlanul is a visszájára fordult. Ugyanaz a tévedés követte az evangélium elterjedését az ókorban, mint a burgonyáét az újkorban: a felszínen levő tartozékot fogyasztották, holott az csak a kapaszkodó volt a mélyebb lényeg eléréséhez. Abban a tekintetben viszont már nem áll e hasonlat, hogy míg a krumplinál hamar rájöttek a tévedésre, a kereszténység esetében ez hosszú évszázadok reformációs – s gyakran véres – küzdelmét igényelte. A kereszténység bibliai reformja napjainkban is zajlik, főként a 20. század első felében neves teológusok által indított, a Szentírás-értelmezés platóntalanítását célul kitűző teológiai irányzat és egyes utóreformációs mozgalmak révén.
E reform tétje nem egyszerűen az, hogy Pál apostol kiemelkedjen a középszerű platonikus gondolkodók sorából, s leveleit az Ószövetség fényében értelmezve kiderüljön, hogy azok zseniális – vagy inkább ideillő kifejezéssel: Isten ihlette, az Ószövetséget a profetikus ígéretnek megfelelően Újszövetséggé bontakoztató8 – rendszert rejtenek. Az igazi tét az, hogy a kereszténység újra olyan egyedi színként jelenjen meg az eszmék palettáján, amely eredeti és érdemi válaszokat kínál az emberi lét nagy kérdéseire.
A mai napig is megszívlelendő az apostoltárs, Péter figyelmeztetése:
„A mi Urunk hosszútűrését üdvösségnek tartsátok, amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt nektek a neki adott bölcsesség szerint, szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél, melyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a maguk vesztére.”9
