Hétszáz évvel ezelőtt – valószínűleg 1318 és 1320 között – írta Dante Az egyeduralom (De monarchia) című művét.[1] [1] A közelmúltban olvastam el a könyvet, ami felfedezés volt számomra, korábban nem ismertem, és napjainkban is időszerű témája késztetett e cikk megírására.
A mű történeti háttere a következő volt: VIII. Bonifác pápa 1302-ben kiadta Unam Sanctam kezdetű bulláját, amely markánsan képviselte a pápaság elsőbbségi igényét az akkori itáliai világi főhatalommal, a Német-római Császársággal szemben. Továbbá az utána következő harmadik pápa, XXII. János (1316–1334) In nostra et fratrum kezdetű bullája vitára adott okot a pápaság és Anjou Róbert nápolyi király, császári helytartó között. Ezek adják Dante vitairat jellegű írásának hátterét.
Három „könyvre” oszlik a mű, a harmadikban fogalmazza meg Dante a maga állásfoglalását. Ezért a harmadik könyv fő gondolatait szeretném ismertetni elsősorban e cikk keretében. Az első és a második könyv tartalmát csak összefoglalom röviden, kiemelve néhány figyelemre méltó részletet.
Előbb azonban említést kell tennem arról, hogy a szerző érvelése során mind az antik irodalomból, mind a Bibliából (latin fordításából, a Vulgatából) merít és idéz. Gyakorlatilag egyenértékű forrásként kezeli őket, az isteni kinyilatkoztatás mérce szerepét a földi dolgokra vonatkozóan nem ismeri, nem látja, és ez nem is várható tőle két évszázaddal a reformáció kezdete előtt. Arisztotelészre különösen sokszor hivatkozik Dante, egyszerűen csak „a Filozófus”-ként emlegeti. A földi társadalom jóléte feltételeinek a felismerését és ezek megteremtését ő az ész és a természetes erkölcs területére utalja, és ettől elválasztja „Istennek olyan végzéseit, amelyekhez az emberi értelem saját erejéből nem tud felemelkedni, hanem csak a hit és a Szentírásban foglalt kinyilatkoztatás segítségével” (59. o.). A bűn mindent átható, meghatározó szerepét és a bűn uralma alatt álló világ valódi állapotát Dante még nem látja olyan élesen és reálisan, mint később a protestáns reformáció. A mű egyébként tanúsítja, hogy Dante nemcsak az antik irodalmat ismerte alaposan, hanem meglehetősen tájékozott volt a Bibliát tekintve is.
Azt is el kell mondani elöljáróban, hogy a Dante művének címében, illetve magában a műben is az „egyeduralom” szó nem a mai szóhasználat szerint, nem mai jelentéstartalmának megfelelően értendő. A világi egyeduralom nála még pozitív előjelű, mert úgy gondolja, hogy egységet, egy cél felé tartást biztosít, ha alkalmas személy tölti be e posztot.
Az első és a második könyv tartalma
Az első könyv – humanista szemlélet szerint – az eszményi társadalom képét rajzolja meg. Ilyen kijelentéseket találunk ebben a szakaszban: „Nyilvánvaló, hogy az egyetemes béke mindazon dolgok között a legfőbb jó, melyek az emberi boldogság elérésére vannak rendelve. Ezért volt az, hogy a pásztorokhoz hangzó égi szózat nem vagyonról, méltóságokról, hosszú életről, egészségről, erőről, szépségről szólt, hanem azt mondta: béke. Ezért énekelte a mennyei kórus: »Dicsőség a mennyben Istennek, és béke a földön a jóakaratú embereknek.« Ez volt az Üdvözítő jellemző üdvözlése: »Béke veletek.«” (11–12. o.) „A nyugalom nagyobb biztonsága érdekében […] egyetlen királynak kell lennie, aki uralkodik és kormányoz […]. Minden megosztott ország elpusztul […]. És minthogy nyilvánvaló, […] hogy az egész emberi nem egy cél felé törekszik, kell hogy legyen valaki, aki szabályt szabjon és uralkodjék, akit monarchának vagy császárnak neveznek.” (14. o.) „Az igazságosság akkor uralkodik leghatalmasabban a világon […], ha egyetlen legnagyobb akaratú és leghatalmasabb valakiben jelenik meg. Ilyen ember csak a monarcha lehet, vagyis csak amikor a monarcha kezében van letéve, lehet az igazságosság a leghatékonyabb a világon.” (20. o.)
Ma, a 21. században – sok évszázad tanulságával a hátunk mögött – már tudható, hogy az ilyen és az ehhez hasonló idealista elképzelések a jó társadalomról elérhetetlen, megvalósíthatatlan utópiák.
Mindazonáltal ebben a szakaszban is vannak időtálló megállapítások: „Az ember akkor él a legjobban, amidőn a leginkább szabad […]. Rossz alkotmány mellett a jó ember is rossz polgár, míg a jó alkotmány mellett a jó ember és a jó polgár fogalma fedi egymást. […] A helyes államformák a szabadságra törekednek. […] Bár a konzul és a király, ami az utat illeti, ura másoknak, mindazonáltal a célt tekintve a mások szolgája, főként pedig a monarcha, akit kétségkívül mindenki más szolgájának kell tekinteni. […] Az a monarcha lehet csak teljes mértékben vagy a leginkább alkalmas az uralkodásra, […] [aki] mindenki másnál nagyobb mértékben rendelkezik igaz ítélettel és igaz igazságossággal. […] De […] milyen lett a világ állapota attól kezdve, hogy a kapzsi megkívánás karma először hasított bele […]. Ó, emberi nem, mennyi vihart, hányattatást, hajótörést kell elszenvedned, amióta sokfejű szörnyeteggé lettél.” (23–34. o.)
A második könyv a Római Birodalom, a császárság végletesen idealizált bemutatása. Ez is arra mutat, hogy a középkori egyházi uralommal kapcsolatos tapasztalatok nyomán nosztalgiát éreztek az antik világ iránt. Már az első könyv végén is megjelenik Augustus császár uralmának a dicsőítése, amelyet Dante tévesen értelmezett bibliai igével is igyekszik alátámasztani: „A világon csak akkor volt mindenütt békesség, amikor egy tökéletes monarchiában az isteni Augustus monarcha uralkodott. […] Pál ezt a rendkívül boldog állapotot az idők teljességének nevezte.”[2] [2] (34. o.) Azt fejtegeti és igyekszik igazolni Dante – sajátos érveléssel –, hogy Róma jogszerűen és Isten akaratából jutott világuralomra.
A Biblia profetikus kijelentései azonban egészen másként mutatják be a Római Birodalmat. Már Mózes V. könyve 28. fejezetében is prófécia szól arról, hogy Izráel hitehagyása és bűnei miatt az országot „messzünnen való, vad (pontosabban fordítva kemény, kegyetlen) tekintetű nép” fogja megszállni, amely „repül, mint a sas”, és kiéheztetéssel ostromolja majd városait, olyan állapotokat teremtve, hogy „anya megeszi gyermekét”[3] [3] (48–57. vers). Dániel könyve 8. fejezete is beidézi az 5Mózes 28,50-ben található speciális kifejezést: „kemény orcájú” (a héber szövegben „az-pánim” szerepel mindkét helyen) ellenségről, aki nyomorgatja a népet és az országot. Ugyancsak Dániel könyvében ilyen profetikus kijelentéseket olvashatunk Rómáról: „Erős lesz, mint a vas, mert miként a vas széttör és összezúz mindent, bizony mint a vas pusztít…” (2,40) A 7. fejezetben pedig „vasfogú és érckörmű fenevad” ábrázolja a Római Birodalmat: „Ímé negyedik állat, rettenetes és iszonyú, rendkívül erős, nagy vasfogai voltak, falt és zúzott, és a maradékot lábaival összetaposta… A negyedik állat negyedik ország lesz a földön, amely különb lesz minden országnál, és megeszi az egész földet, eltapossa és szétzúzza azt.” (7. vers, vö. 19. és 23. vers) Jézus megkísértésének a történetében pedig Sátán azzal dicsekszik Jézusnak, hogy „neki adatott az egész föld, és annak adja, akinek akarja” (Lk 4,5–6). A római császárság idején tehát Sátán azt deklarálta, hogy övé a világ feletti uralom, vagyis ő áll a minden korábbi birodalomnál kiterjedtebb és erősebb világbirodalom mögött.
Érvek és ellenérvek a pápaság világi uralommal szembeni elsőbbségét illetően – A harmadik könyv tartalma
Művének harmadik részét Dante egy Dániel könyvéből vett idézettel nyitja: „Bezárta [az Úr] az oroszlánok száját, és nem ártottak nekem, mivel őelőtte igazság találtatott bennem.”[4] [4] Azt írja, tudatában van annak, hogy amiről a harmadik könyvben ír, az „valószínűleg felháborodást fog támasztani”, és így folytatja: „Ezért én Dániel fentebb említett szavaiból merítve bizodalmat […], lépek a küzdőtérre.” (77. o.)
Mielőtt felsorakoztatná azokat az érveket, amelyekkel az ő korában a pápaság világi hatalommal szembeni elsőbbségét bizonygatták, illetve a maga ellenérveit ezekkel kapcsolatban, azt írja, hogy olyanokkal nem akar vitatkozni, akik „háttérbe szorítva az értelem megértő fényét, a vak szenvedély ragadja el őket, és ugyanakkor csökönyösen tagadják vakságukat” (80. o.). Írása azoknak szól, akik „az Anyaszentegyház iránti üdvbuzgalomból mondanak ellent az általunk bizonyítandó igazságnak, nem pedig kevélységből” (81. o.). Azt vallja, hogy az ő meggyőzésükért fáradozik írásával.
Azért is tanulságos olvasni Dante művét, mert megismerhetjük általa azokat az érveket és hasonlatokat, amelyekkel abban az időben a pápaság világi hatalommal szembeni felsőbbségét törekedtek bizonyítani. Mi is sorra vesszük ezeket, melléjük állítva Dante cáfolatát, ellenérvét.
– „Azt állítják, hogy Isten két nagy fénylő testet teremtett, egy nagyobbat és a kisebbet […]. Ezt ők allegorikus mondásnak értik a kétféle, mármint az egyházi és a világi hatalomra vonatkozólag. Ebből azt következtetik, hogy a holdnak, a kisebbik fényforrásnak, nincsen saját fénye, hanem azt a naptól kapja, azonképpen a világi hatalomnak sincsen önálló tekintélye, csak amennyiben az egyházi hatalom részesíti.”
Dante ellenérve: „A hold semmi módon nem függ a naptól, […] erejét vagy önmagában vett működését tekintve sem. […] Állítom tehát, hogy a világi hatalom nem a lelki hatalomtól nyeri létét, sem erejét, azaz tekintélyét, sem pedig magában vett működését.” (84. és 88. o.)
– „Jákób ágyékából sarjadt […] Lévi és Júda, egyikük a papi rend atyja lett, a másik pedig a világi kormányzaté. Ebből aztán úgy érvelnek tovább: Amilyen viszony volt Lévi és Júda között, olyan viszony van az egyház és a császár között, Lévi születésben megelőzte Júdát, mint az Írásból kiderül: Tehát az Egyház auktoritás dolgában előbbre való a császárságnál.”
Dante ellenérve: „Más a tekintély és más a születés, lényegileg és formailag egyaránt, a következtetés tehát […] hibás. […] Sokan vannak ugyanis születésükre nézve idősebbek, akik auktoritás dolgában nemcsak hogy nem előzik meg a fiatalabbakat, hanem akiket ellenkezőleg, a fiatalok előznek meg, amint ez nyilvánvalóan látszik ott, ahol a püspökök korukat tekintve fiatalabbak, mint espereseik.” (89–90. o.)
– „Felhozzák még Sámuel első könyvéből Saul megválasztását és letételét, és azt mondják, hogy Sault Isten helyett az Isten útmutatása szerint cselekvő Sámuel emelte trónra, majd tette le a trónról. […] Ebből azt következtetik, hogy amiképpen Isten helytartójának megvolt a tekintélye ahhoz, hogy világi hatalmat adjon és elvegyen, és másra ruházzon át, ugyanúgy most is, Isten helytartójának, az egyetemes egyház fejének megvan az auktoritása ahhoz, hogy a világi hatalom jogarát adja, elvegye, vagy másra ruházza.”
Dante ellenérve: „Sámuel […] nem mint Isten helytartója, hanem mint e célból külön megbízott küldött vagy hírnök, Isten erre vonatkozó, határozottan kifejezett parancsát teljesítve járt el, mivel csak azt tette és közvetítette, amit Isten mondott. […] Más a helytartó és más a hírnök vagy szolga. […] Helytartó ugyanis az, akire törvény szerinti vagy szabad elhatározást engedő joghatóságot ruháztak, s így a ráruházott joghatóság keretei között, a törvény értelmében vagy szabad elhatározása szerint eljárhat olyan ügyben is, amelyről ura mit sem tud.” (90–91. o.)
– „Előhozzák továbbá Máté evangéliumából a napkeleti bölcsek ajándékának példáját, s azt mondják, hogy Krisztus annak jelképéül kapta egyszerre a tömjént és az aranyat, hogy ő egy személyben egyházi úr és világi kormányzó. Ebből azt következtetik, hogy Krisztus helytartója is mindkét hatalom ura és kormányzója, következésképpen mindkét hatalom auktoritásával rendelkezik.”
Dante ellenérve: „Semmiféle isteni vagy emberi helytartó nem lehet egyenértékű urának auktoritásával. […] Péter utóda nem egyenlő értékű auktoritás Istennel. […] Rábízott tisztségének erejével ugyanis nem tudná elérni, hogy a rög fölfelé essék, sem azt, hogy a láng lefelé törekedjék, de Isten nem is bízhatta rá mindennek a megtételét, minthogy a teremtés és a keresztség kegyelmének hatalmát nem is bízhatja rá senkire. […] Tudjuk továbbá, hogy bárkinek helyettese csak annyiban egyenértékű az illetővel, amennyiben valamiben helyettesítheti, mivel senki nem adhat semmit, ami nem az övé.” (92–93. o.)
– „Ugyancsak emlegetni szokták még Máté evangéliumából Krisztus szavait Péterhez: »És amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel leszen oldozva a mennyben is.« […] Azt állítják, hogy ezáltal Péter utódja Isten engedélye alapján mindeneket köthet és mindeneket oldhat. Ebből azt következtetik, hogy a császárság törvényeit és rendeleteit is feloldhatja, és a világi hatalom számára is hozhat törvényeket és rendeleteket.”
Dante ellenérve: „Nyilvánvaló, hogy ezt a vonatkozást nem szabad abszolút értelemben venni, hanem csakis valamire vonatkoztatva. Azt mondja ugyanis Krisztus Péternek: »neked adom a mennyeknek kulcsait« […], majd hozzáteszi: »mindazt«, vagyis […] mindent oldhatsz és köthetsz, ami hivataloddal vonatkozásban van. […] Péter utódja a Péterre bízott hivatal szükségletei szerint oldhat és köthet, ebből még nem következik, hogy feloldhatja a császárság rendeleteit vagy törvényeit. […] Csak akkor következnék, ha bebizonyítanák, hogy ez hozzátartozik a kulcsok hivatalának gyakorlásához, ennek azonban alább éppen az ellenkezőjét fogjuk bebizonyítani.” (94–96. o.)
– „Hivatkoznak aztán Lukács evangéliumára, ahol Péter így szólt Krisztushoz: »Íme itt két kard«,[5] [5] s azt mondják, hogy a két kardon a két említett hatalmat kell érteni, minthogy pedig Péter úgy mondja, hogy »itt van«, tehát ott, ahol ő van, azaz nála, azt következtetik, hogy a tekintély alapján mindkét kard Péter utódjánál van. […] Azt mondják ugyanis, hogy a két kard, amelyet Péter felmutatott, a két említett hatalmat jelenti.”
Dante ellenérve: „[A szövegösszefüggésből] elég világosan kitűnik Krisztus szándéka. Nem azt mondta ugyanis: Vegyetek két kardot, vagy legyen két kardotok, […] hiszen 12 tanítványához szólt így: »Akinek nincs, az vegyen, tudniillik ki-ki egyet.« Ezt azért mondta, hogy előre figyelmeztesse őket az eljövendő szorongattatásra és megvetésre, amelyben részük lesz. Mintha csak ezt mondaná: Amíg veletek voltam, befogadtak titeket, most viszont el fognak űzni. […] Hogy Krisztus és Péter szavait allegorikus értelemben kell venni, és nem arra kell vonatkoztatnunk, amire amaz emberek [az kitűnik abból], amit Máté így ír: »Ne véljétek, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem jöttem békét hozni, hanem kardot.« […] Ilyen kard megszerzését akarta Jézus.” (96–100. o.)
– „Egyesek még azt is mondják, hogy Constantinus császár, minthogy az akkori pápa, Szilveszter kigyógyította a leprából, a császárság székhelyét, azaz Rómát, sok más császári méltósággal együtt az egyháznak adományozta. Ebből pedig azt a következtetést vonják le, hogy azóta ezeket a méltóságokat mindenki csak az egyháztól nyerheti el, mert azok szerintük az egyház tulajdonaivá váltak.”[6] [6]
Dante ellenérve: „Constantinus nem idegeníthette el a császárság méltóságát, és az egyház sem fogadhatta el azt. […] Ráruházott hivatalának értelmében senki sem tehet olyasmit, ami ellentétben áll hivatalával, mert különben […] ellentétbe kerülne saját magával. Mármost a császárra ruházott hivatallal ellentétes dolog a birodalom megosztása. […] A birodalom a császári auktoritás hordozója, méltóságának viselője, nem darabolhatja fel a birodalmat. […] Az egyház pedig egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy világi javakat fogadhasson el, mégpedig annak a nyíltan kifejezett tiltó előírásnak a következtében, amelyről Máté evangéliumában így olvashatunk: »Ne legyen aranyatok, se ezüstötök, se pénzetek övetekben, se táskátok az úton.« […] Ami az arany és ezüst birtoklását illeti, az egyházra vonatkoztatva semmiféle engedély megadását nem tudtam megtalálni az említett tiltó előírás óta. Világos tehát, hogy az adományt sem az egyház nem fogadhatta el birtoklás címén, sem a császár nem adhatta neki elidegenítés formájában.” (100–104. o.)
– „Mondják még azt is, hogy Hadriánus pápa a longobárdok támadása ellen királyuk, Desiderius idejében, a maga és az egyház segítségére Nagy Károlyt hívta, és hogy Nagy Károly tőle kapta a császári méltóságot. Annak ellenére, hogy Konstantinápolyban Mihály császár[7] [7] ült a császári trónon. […] Ebből is következnék az a függőségi viszony, amit […] bizonyítani akarnak.”
Dante ellenérve: „Cáfolatképpen csak annyit mondok, hogy ők tulajdonképpen semmit sem mondanak: a jog bitorlásából ugyanis nem lesz jog. Mert ha igen, ugyanilyen módon azt is be lehetne bizonyítani, hogy az Egyház auktoritása a császártól függ, minthogy Ottó császár visszahelyezte méltóságába Leó pápát, Benedeket pedig letette, sőt arra kényszerítette, hogy Szászországba száműzetésbe menjen.”[8] [8] (104–105. o.)
Mindezek után Dante végkövetkeztetése a következőképpen hangzik:
„A teljes isteni törvény benne foglaltatik a két testamentumban, itt pedig nem találom, hogy akár az ó-, akár az újszövetségi papságnak meghagyatott volna a világi dolgokkal való törődés és foglalatoskodás. Ellenben azt találom, hogy az ószövetségi papságot parancs tiltja tőle […], de ugyanúgy az újszövetségi papságot is. […] [Jézus] élete ugyanis eszményképe és példája az ekklesia militansnak (a küzdő Egyháznak). […] A világi uralmat viszont még Pilátus előtt is tagadta Krisztus. […] Krisztus, mint az egyház példaképe, nem törődött a földi ország gondjaival. Ebből következik, hogy a földi birodalom auktoritással való felruházásának képessége ellentétben áll az Egyház természetével. […] A fenti érvek alapján tehát elégségesen bebizonyítottuk, hogy a császárság tekintélye a legkevésbé sem függ az Egyháztól.” (111–114. o.)
Mennyiben tekinthető Dante a 16. századi reformáció előfutárának e műve alapján?
Először is azáltal, hogy úgy látja, az igaz vallásban helye van a józan racionalitásnak. Ilyen alapon érvel legendával szemben, és cáfol logikailag megalapozatlan érveléseket. (Művében többször is filozófiai módszert alkalmazva, betűjeles képletekbe foglaltan mutatja ki egy-egy állítás logikátlanságát.) Hasonlóképpen alkalmazta a józan racionalitást a 16. századi reformáció is, többek között az ereklyék hitelességének megkérdőjelezésénél.
A későbbi reformációhoz hasonlóan Dantét is felháborítja a kapzsiság, az anyagi javakkal való visszaélés, ami a korabeli egyházban szembetűnő és nyilvánvaló volt. Ezt írja: „Semmi könyörületességet sem tanúsítottak Krisztus szegényei iránt, s nemcsak hogy becsapták őket az egyházi jövedelmek […] saját érdekükben való rabló felhasználásával, hanem az egyházat is megrabolják. […] De ez a rablás már nem folyhat tovább Isten ítélete nélkül. […] Mit szóljunk az ilyen pásztorokhoz? Mit szóljunk, ha az egyház vagyonát elherdálják, míg rokonságuk vagyona gyarapodik?” (72. o.)
Mint említettük, nem várható el Dantétól, hogy a sola Scriptura elvet oly világosan, megalapozottan képviselje, mint ahogyan a protestáns reformáció tette, de mintegy a reformáció előfutára azzal, hogy vallja a Szentírás történeti és tekintélybeli elsőbbségét a hagyománnyal szemben:
„Azt állították és erősítették vakmerően, hogy az egyház hagyományai alkotják a hit alapját. […] Az egyház kialakulása utáni időkből valók azok a hagyományok, amelyeket dekretáliáknak neveznek, melyeket bár apostoli tekintélyük miatt tisztelnünk kell, de amelyek mégis, nem kétséges, csak az alapvető írások után következhetnek, minthogy maga Krisztus is megdorgálta az ellenkező módon vélekedő papokat. Mindjárt ingadozni kezd a hit, mihelyt meginog a Szentírás tekintélye. […] Mert bármely sokan jegyezték is fel az isteni nyilatkozatokat, egyetlen sugalmazó volt mégis az Isten, akinek úgy tetszett, hogy akaratát több ember tolla által hozza tudomásunkra.” (82–87. o.)
Érveléseivel Dante kihúzza a talajt az ismert érvelés alól is, mely szerint Péter lenne az a kőszikla, akire az egyház épül, és hogy primátust, elsőbbséget nyert volna tanítványtársai és az egyház felett. „Az egyház fundamentuma […] Krisztus, miként az apostol írja a korintusbelieknek: »Mert más alapot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, mely Krisztus Jézus.« Ő az a kőszikla, amelyre az Egyház épül. Ismételve mondom, hogy az Egyház nem kerülhet ellentétbe alapjával, hanem mindig szilárdan azon kell állnia.” (101–102. o.)
Nagyon pontosan tisztázza Dante azt is, mit jelent a helytartó fogalma, és kijelenti, hogy a Péter-utódoknak vallott pápák nem lehetnek Krisztus helytartói a szó pontos és teljes értelmében.
